Soha nem titkoltam, hogy a pankrációt, mint műfajt (szándékosan nem írok sportágat, mert nem az) soha nem kedveltem tulzottan...és akkor még finoman fogalmaztam. Mégis olyan élményben volt részem amilyenben még egyetlen ideji Oscar várományos filmnél sem. Hogy egy hasonlattal éljek a padlóról a csillagok közé emelkedett A pankrátor.
Darren Aronofsky rendező nem egyszerű eset...Illetve rosszul fogalmaztam: A FILMJEI nem egyszerű esetek, de mindenképpen egy olyan vonalat képviselnek ami teljesen figyelmen kivül hagyja a filmgyár bevett szokásait. A Pi nagyrészt zárt térben vagy a főszereplőhöz szokatlanul közel eső nézőpontból felvett fekete-fehér képsorai, a Requiem egy álomért klipszerű drogoktól mámoros világa és az ezzel kontrasztot alkotó naturalista jelenetei és A forrás filozófikus és többsíku története...ezek a tulajdonságok nem egy fiatal rendező első három filmjére vallanak.
Mickey Rourke valaha a filmvászon rosszfiúja aki "kemény" munka árán - némi szintetikus segítséggel - elöbb a filmsztár karrierjét később majdnem magát is kicsinálta....és meglepő módon élete legjobb döntését hozta. Az ő karrierje sokkal inkább a már megszokott sémát követte: popcorn mozik, akció filmek, erotikus thrillerek aztán később ahogy leáldozik a sztárság csillaga jöhetnek az igazi szerepek amiben megmutathatják tehetségétüket...már akinek van, de eddig nagyon úgy tünnik, hogy Mr Rourke-ban több rejlik, mint amit elsőre gondotunk volna.
A The Wrestler története sok tekintetben hasonlóságot mutathat a főszereplő életútjával. Ram valaha fénykorát élte egy olyan világban ami megkövetelte a benne élőktől a teljes testi és lelki önsanyargatást pusztán mások szórakoztatása érdekében. Aronofsky ezuttal sem hagyta ki ezeket a nem kissé véres jeleneteket csak, hogy érzékeltesse velünk Ram elkötelezettségét a rajongói irányába. Ez az ő világa. Ebből ragadja ki egy - számomra hihetetlenül extrém - bunyó utáni szívroham. Az orvos kijelenti: ha mégegyszer ringbe száll akár bele is halhat. Ram felhagy a pankrációval és megpróbálja megtalálni az új lehetőségeket gyökeresen megváltozott életében. Több munkát vállal az eddigi munkahelyén, barátság és egy kis vonzalom alakul ki közte és egy sztriptiz táncosnő között akinek tanácsára újra felveszi a kapcsolatot a lányával. Látszólag minden a legjobb úton halad a felé, hogy végre rendes életet találjon magának, de részben annak köszönhetően, hogy nem tudja maga mögött hagyni régi énjét egy nap leforgása alatt mindent elveszit amit addig felépített és úgy dönt, hogy visszatér egy utolsó meccs erejéig abba a világba amit ismer és aminek a fájdalmait jobban el tudja viselni, mint a hétköznapi életnek....
És akkor itt elértük a film befejezését amit ahogy olvasom sokan vitatnak. Őszintén szólva ezt nem értem. Véleményem szerint ez a legszebb és legtökéletesebb befejezése ennek a filmnek...már annak aki megértette a film mondani valóját.
Ez a film Aronofsky legkönnyebben befogadható - véletlenül sem használnám a komersz szót - filmje, ami számomra ennek ellenére a legnagyobb élmény volt az összes műve közül.
